Törődöm-e azzal, amit mások gondolnak rólam?

Ha bárki, bármikor az életemben megkérdezte, hogy érdekel-e, hogy mások milyen véleménnyel vannak rólam, mindig őszintén mondtam nemet. Ugyan miért is foglalkoznék én a szomszéddal, ha megjegyzi az utcán, hogy sokat híztam? Miért venném magamra, ha egy huszadik senki szerint nem vagyok elég jó a szakmámban? Miért venné vissza a teljesítményem az, ha egy ismeretlen szerint rossz az angol kiejtésem? Mi van akkor, ha az anyósom szerint haszontalan vagyok? Ha a barátnőm szerint meg gyenge?

Leginkább semmi. Valamiért mégis örökké belém ásták magukat ezek a szavak. A szövegkörnyezet, az amit éreztem, az arckifejezésük, a logikai eszmefuttatásuk, hogy miért gondolják rólam ezt vagy azt. Ezek után elgondolkodtam, hogy ha tényleg nem számít, akkor miért visszhangzanak ezek a dolgok a fejemben minden héten?

Egyik nap játszottam a telefonomon egy játékkal. Csináltam egy hülye lépést, ami garantáltan a halálba vitte a karakterem. Véletlen volt, ennél ügyesebb vagyok abban a játékban, de a gondolat, ami átfutotta az agyam már ijesztő: “Jaj! Mekkora hülyeséget csináltam! Basszus, a mobilom most biztos egy pancsernak néz! Jaj nekem!“

Miután feleszméltem a sokkból, amit emiatt a bolond gondolat miatt éreztem, két dologra jöttem rá:

Az egyik, hogy igen, számít, hogy mások mit gondolnak/mondanak rólam. Bizony az utolsó senkik véleményét is egy életre megjegyzem és rágom, mint egy rágógumit aminek már rég elment az íze.

A másik pedig, hogy azért nem mindegy, hogy ki mondja a sértő dolgokat és milyen jellegű sértést követ el. Ha a külsőm éri atrocitás, azon viszonylag hamar túllendülök. Megjegyzem, puffogok egy kicsit, de aztán megenyhülök, mert viszonylag elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek. Nyilván ha rámutatnak arra a hibára, amit én is hibaként fogok fel magamon, az nagyon tud fájni, de mégis sikerül kiheverni valahogyan. Ha pedig olyan részem éri a támadás amit én kifejezetten szeretek, vagy elégedett vagyok vele, akkor még csak meg sem jegyzem. Tényleg őszintén nem érdekel.

Viszont ha a belső tulajdonságaimra, az intelligenciámra, a műveltségemre, a nyelvhasználatomra, a tudásomra érkezik megjegyzés, az teljesen kiborít.

Azonban felfedeztem egy újdonságot is, mégpedig azt, hogy hatalmas különbség van egy senki és egy számomra fontos, vagy legalább általam tisztelt ember kritikái között. Jelenleg pont ezzel próbálom tréningelni magam. Ha idegen előtt követek el baklövést, vagy ismeretlen ember gondolhat rosszat rólam, azt igyekszem ott helyben leseperni magamról. Szerintem működik a technika, mert emlékszem arra, hogy “Jaj, ő ezt és azt gondolhat rólam, jaj mi lesz?” De már nem emlékszem, hogy ki volt és mit gondolhatott és miért, csak arra, hogy mikor volt és hol.

Nyilván a generalizált szorongás és a szociális fóbia nem könnyíti meg a dolgom. Az meg főleg, hogy még rettenetesen ítélkező és kritikus ember vagyok én magam is, és szeretem az embereket minősíteni a saját mércém alapján. Valószínűleg ezzel is kezdenem kell valamit, ha nem szeretnék törődni azzal, hogy mások mit gondolnak rólam. 🙂

Mindig csak a dráma

A családom imádja az indulatokat szítani. Bármi történik, sikerül azt úgy felfogniuk, vagy kiforgatniuk, hogy egy hatfelvonásos dráma kerekedjen ki belőle. Ennek oka az, hogy rettenetesen, bődületesen, hihetetlenül unatkoznak, de ez most nem igazán számít.

Az életük gyakorlatilag egy mókuskerék: fejest ugranak a „drámába” és hajtják magukat, tepernek, hogy minél több idejük és energiájuk elmenjen olyan dolgokra, amik egy átlag embernek maximum 5 perc vitát/nézeteltérést jelentenek. Vagy még kevesebbet. Aztán a következő napokban az a „happening”, hogy mesélik mindenkinek, hogy micsoda rettenetes, irtózatos, hihetetlen dolog történt velük.

Ebből kiindulva megbeszélni velük valamit hihetetlenül bonyolult és fárasztó. Hosszú-hosszú évekig én is pont ilyen műbalhés ember voltam, partner voltam a drámáikban, sőt, saját drámát is írtam, melynek persze mindig én voltam a főszereplője.

Úgy érzem, hogy én már nem írok drámákat, vagy nem olyan sokat, vagy nem olyan nagyokat. Az biztos, hogy nem futok már a mókuskerékben. De mai fejjel is nagyon nehéz távol tartanom magam az ő mókuskereküktől.

Megoldásként figyelnem kell, hogy mikor szól a beszélgetés ténylegesen valamiről. Amennyiben nem adódik új információ egyik fél részéről sem, úgy az érzelmeké a főszerep és máris a mókuskerékben találom magam mellettük. Talán ez az érzelmek és a racionalitás harca. Ha nincs racionális okom kiakadni, miért hajtanám magam a mókuskerékben? Drámával semmit nem tudok megoldani, csak racionális, higgadt gondolkodással.

Diplomáciai érzék, verbális háború és “leszarom tabletta”

Sokat gondolkodtam azon, hogy bizonyos emberek miért született diplomaták. Nem szeretik kimondani, amit gondolnak? Félnek a reakciótól? Gyávák? Mindenféle hétköznapi apróságokban miért kell finomítani a kommunikáción, miért jó, ha ködösítenek?

Pár nappal ezelőttig ezt a felfogást rendkívül gyengének tartottam. Ha valakivel vitázom, egyet nem értés van, miért hagynám magam elnyomni? Miért hagynám a másikra az egészet?

Mert nem ér annyit az egész. Egyszerűen ezek az emberek ilyenkor nem háborúba mennek, hanem csak beszélgetnek. Nem akarják megváltani a világot, elfogadják a másik véleményét, esetleges hülye mivoltát és lapoznak. Ez szerintem a konfliktuskerülés egyik módja, amelyet fejleszteni kell, (lehetséges egyáltalán?) ha nem ezzel jön világra az ember.

Más felfogásban ez egy elfogadóbb hozzáállás. A magamfajta, vitákban harcoló, temperamentumos amazon bizony nem fogja fel, hogy a másik máshogy gondolkodik, mást lát, kevesebbet vagy többet, mint ő. Sőt! Tetézve a bajt, még érdekli is, hogy az a bizonyos másik mit gondol róla és amennyiben nem sikerül megváltoztatnia a kedves vitapartner véleményét, vagy felnyitni a szemét, úgy érezheti, hogy alul maradt a háborúban.

Diplomata, simulékonyabb kommunikációs stratégiához fordulni persze gyengeséget jelent, na meg ezt a veszteséget, ezt az önérzetet sértő lehetőséget képtelenség kibírni.

Ezért tartanak az én vitáim órákig, napokig, sokáig. Jobb vajon így? Erősebb vagyok ettől? Jelenleg inkább butábbnak érzem magam. Rá kell hagyni a másikra, okosabb dolog bevenni a tablettát. 🙂